* "Magyar református egyházunknak megbecsülendő sajátossága volt, hogy az egyházközségek a nekik adott adományokat és az adományozók nevét, az adományozás célját Aranykönyvükbe jegyezték fel, ha ez nem volt, akkor pedig a protocollumba. Reménység szerint a sólyi gyülekezet is híven megőrzi a készítő és az adományozók, Máthé Attiláné Farkas Emese valamint Máthé Csabáné Farkas Ildikó nevét lelki Aranykönyvébe, az adományozás indítékával együtt. Feltétlenül szólnom kell még mindezeken túl arról az érzelmi szálról is, amely az adományozókat a sólyi gyülekezethez, templomhoz köti. Mind ők, mind pedig házastársaik erdélyi lelkész családokból származnak. A háború vihara sodorta őket Dunántúlra. A Máthé testvérek, Máthé Attila mérnök úr és Máthé Csaba nagytiszteletű úr szülei, Máthé István református lelkipásztor, valamint felesége Muzsnay Mária tanítónő gyermekeikkel együtt átmenetileg Sólyban telepedtek le. A gyülekezet idősebb tagjai máig emlékeznek a lelkipásztorra és tanítónő feleségére, de gyermekeikre egyaránt. Máthé Csabáék pedig nyugalomba vonulásukat követően ugyancsak Sólyban leltek otthonra."
* Idézet a Sólyi Virtuális Egyházközség honlapjáról
Az Istvándi egyházközség parochiális lelkipásztora, aki 25 éven át helyettesítő lelkészként látta el Darányban a szolgálatot, de Hozzá tartozott még Drávagárdony és Kastélyosdombó (boldog békeidők!) is. Erdélyből, lelkész-pedagógus családból származott, a szülőkkel és a testvérével együtt jöttek Magyarországra, akkor vált életük fontos állomásává és kedves helyévé Sóly, ahová nyugdíjba vonulása után feleségével, Ildikóval vissza is tértek*. Csendes szavú, melegszívű lelkipásztor volt, aki a szó igazi értelmében, a mindennapi életében élte meg a krisztusi szolgálatot. Sokan emlékeznek rá, mint megható képre, ahogy télen- nyáron, ha fújt, ha esett, nyomta- hajtotta rendületlenül a pedált a kerékpárján, hogy egyik szolgálati helyről a másikra érkezzen. Motorkerékpárt, majd gépkocsit ajánlottak neki a gyülekezetek, de nem fogadta el. Darány megpróbálta még "elcsábítani" is, ám hajthatatlan maradt. Nem hagyta el az övéit. Isten Embere volt, az a típusú "konzervatív" lelkész, akinél minden kiszámítható volt, a liturgiák mindig a megszokott rendben folytak. És bár az Ő idejében már kántorunk nem volt, de erős, szép énekhangja mindig tudta vezetni a gyülekezetet. Szeretettel és hálás szívvel emlékezünk rá, Isten tartsa meg nyugdíjas éveiben is erőben, egészségben a háza népével egyetemben.
... és elszállt 14 esztendő ... Ezen fenti kívánságunkat 2018 tavaszáig adta meg Neki a Teremtő. Máthé Csaba Tiszteletes Úr hazatért, megtért Istenéhez, Darányból és Istvándiból egy kicsiny sereg - az egykori nyájából néhány bárány - részt vett a búcsúztatásán, amelyre 2018. május 2.-án került sor, a Sólyi temetőben. A darányi gondnok is elbúcsúzott a négy dél-Somogyi református egyházközség (Istvándi, Kastélyosdombó, Drávagárdony és Darány) nevében. A temetésen megjelent Nt. Csabai Ágnes lelkipásztor is, Aki Veszprémben hallotta meg a szomorú hírt.
Alább pedig álljon itt ennek a nagyszerű embernek, a minden feltétel nélkül és rendületlenül csak Istenben bízó, tiszta szívű magyar református lelkipásztornak az önéletrajza.
Máthé Csaba Lelkipásztor önéletrajza**
1939. január 8-án születtem az észak-erdélyi Sófalván, lelkészcsaládban. Anyai nagyapám és apám itt volt lelkipásztor, dédapám pedig sokáig Czegén volt esperes. Ennek a nagyapámnak volt unokatestvére az ismert újszövetségi teológiai tanár, Dr. Musnai László. Apai nagyapám a kalotaszegi Türében volt kántortanító, az ő dédapja, Fábián Dániel kézdivásárhelyi esperes pedig országgyűlési képviselő és Kossuth lapjának szerkesztője volt.
1940-ben a második bécsi döntéssel szülőfalum hazatért az anyaországhoz. Apám tagja lett az új magyar közigazgatásnak, emiatt 1944 őszén, az ismételt román megszállás közeledtével családunk életveszélybe került, és menekülnünk kellett. Mindent hátrahagyva, hosszú és viszontagságos út után érkeztünk meg Budapestre 1944. október 15-én. Innen Sólyba kerültünk, ahol apám lelkész, anyám a református ált. iskola tanítója lett. Itt vészeltük át a német, majd az orosz front érkezését. Sólyban öt évet töltöttünk. Ez idő alatt eltemettük nagynénémet, Musnai Márta tanítónőt és 9 éves Judit nővéremet, majd megszületett Károly és Zsombor öcsém. Attila öcsémmel és Réka húgommal együtt így öten értük meg a felnőttkort. 1949-ben a faluba küldött néptanító konfliktusba került anyámmal. E politikai ügy miatt anyámat megfosztották tanítói állásától, többé nem taníthatott, apámat pedig áthelyezték a kicsi, de jómódú balatonhenyei gyülekezetbe. Az ’50-es években ez a viszonylagos jómód - föld, erdő, szőlő - elenyészett, az egyházi földeket államosították. A héttagú család apám egy fizetéséből csak nagyon szűkösen tudott megélni, ennek azonban volt áldása is: már gyermekkoromban megtanultam a kert- és szőlőművelés, az állattartás alapjait, aminek a későbbiekben nagy hasznát vettem.
Bár kitűnő tanuló voltam, középiskolába „osztályidegen” származásom miatt nem akartak felvenni. Végül egy ismerős, befolyásos egyházi személy közbenjárására lehettem a tapolcai Batsányi Gimnázium tanulója. Érettségire készültem, amikor kitört az ’56-os forradalom. 17 éves fejjel, a falu forradalmi tanácsának tagjaként a Budapestre küldendő élelmiszerek gyűjtésért feleltem. 1957 őszén kerültem a Budapesti Theologiai Akadémiára. Tanáraim közül szeretettel és hálával emlékezem dr. Czeglédy István dékánra, Dr. Tóth Kálmán és Csomasz Tóth Kálmán professzor urakra, a kedves öreg Budai Gergelyre és a nemzetközi hírű Barth-tanítványra, dr. Nagy Barnára, akik a forradalmat követő nehéz és zavaros helyzetben Istentől kapott bölcsességgel és tisztességgel álltak helyt. Tanulmányaim mellett igyekeztem minél szélesebb műveltségre szert tenni, Istennek hála, a Ráday-könyvtárban számos fontos, de akkor tiltott könyvhöz hozzájuthattunk. Nagy áldás volt, hogy a kor legjobb igehirdetőit — Joó Sándort, Gyökössy Endrét, Farkas Józsefet — hallhattam prédikálni.
Lelkészi vizsgáimat 1963-ban és ’64-ben tettem le, kitűnő minősítéssel. Lelkészi szolgálatomat 1963. október 1-jén kezdtem meg Balatonfüreden. Hitoktatást végeztem, és a lelkészüdülőben igeszolgálatot láttam el. 1965. április 1-től három évig Pápán szolgáltam.
1968. május 1-től a 300 lelkes Dráva-menti Istvándi gyülekezete hívott meg lelkipásztorának. Itt kötöttünk házasságot Farkas Ildikóval, Farkas Jenő kadarkúti lelkipásztor leányával. Házasságunkat Isten három gyermekkel áldotta meg: Ildikóval, Rékával és Zsomborral. Feleségem magyartörténelem szakos tanárként dolgozott a szomszédos Darány körzeti ált. iskolájában. A két világháború, az egykézés, a malenkij robot és a kitelepítések miatt sok idős, magányos gyülekezeti tag élt a faluban. Számukra bibliaórákat, házi istentiszteleteket tartottam, ahová idővel sok katolikus is csatlakozott. Sok éneket tanítottam nekik, amiket aztán az istentiszteleten is bevezettünk. 1970-71-ben a templomot kívül-belül felújítottuk, a toronysisakot lefestettük. 1979. augusztus 1-től a nyugdíjazás miatt megürült Darányt és leányegyházait is hozzánk csatolták. 1981-82-ben a hatalmas darányi templomot is sikerült kívülről felújítani, és a drávagárdonyi fília templomán is külső javításokat végeztünk. 1987-től tíz éven át a kas- télyosdombói gyülekezetét is rám bízták. Isten segítségével itt is sikerült külső-belső templomfelújítást végeznünk. 1985-től rendszeresen küldtünk tartós élelmiszert és magunk készítette száraztésztát a dunaalmási szeretetotthonnak és a csurgói gimnáziumnak. A rendszerváltás után már iskolai hitoktatást is végezhettem, és közben a barcsi és kálmáncsai körzet felügyelő lelkésze is voltam. Barcson kétkezi munkával is részt vettem az új református templom építésében, amiért a felszenteléskor emlékplakettel tüntettek ki. Szolgálatom utolsó éveiben történt meg az istvándi templom román kori és gótikus emlékeinek feltárása, majd felújítása. Darányban elektromos vezérlésű toronyórát készíttettünk, és a háborúban megsérült, 1912***-ből való Angster-orgonát helyreállíttattuk. 2004. június 30-i kezdettel, 41 év szolgálat után mentem nyugdíjba. Azóta Sólyban lakunk, ahol alkalmanként még kisegítő szolgálatot végzek.
Egész szolgálatomat ennek az Igének a fényében végeztem: „...de nem én, hanem az Istennek velem lévő kegyelme...” (1Kor 15,11).
** Forrás: A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 1-13. Köntös László (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek..." A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 2015 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 14. Jubileumi kötetek 3. (Pápa, 2016) Nyugdíjasok
