Szolgálati idő Darányban: 1963.10.11 - 1979.07.30

A mástól származó legékesebb szavak is semmik volnának ahhoz, ahogyan e nagy műveltségű, széles látókörű református férfiú ír önmagáról, Önéletrajzában, a Kránitz Zsolt szerkesztésében megjelent remekműben*. Íme:

NEMESKISFALUD

Komáromy Imre lelkész

Születtem 1911. április 7-én Somorján (Pozsony vármegye). Édesatyám neve: Komáromy István. Meghalt 1938. május 8-án. Édesanyám: Schüller Johanna erdélyi szász származású. Apai ágon őseim városi (révkomáromi) szabad polgárok voltak, legtöbbnyire hajósok és gabonakereskedők a Dunán. Apáról fiúra szállt ez a mesterség. Még édesapám is - legény korában - hajóslegény volt, s fel-alá járta a Dunát Bécs aljától a Vaskapuig. S ez nem közömbös az alaplelkiségemre. Véremben van a víz szerelme, szeretnék sokszor veszélyes, zajgó forgatagban élni, mint őseim, amikor viharos éjszakákon úsztak lefelé a Dunán. S mégis a világ legcsendesebb foglalkozását választottam: lelkész lettem. E hivatást nem is tudom, mikor választottam. Mióta az eszemet bírom, mindig a papi pálya lebegett előttem. Nem is tudtam elképzelni, hogy más is lehetek. Épp ezért, amikor eljött az idő, és Kaposváron végzett elemi és 6 középiskola, majd a Csurgón végzett 7, 8. osztály és érettségi után, most már komolyan pályát kellett választanom, nem is gondolkoztam, gondolkozás nélkül mentem a teológiára, azzal a tudattal, hogy én nem is lehetek más, csak lelkész. Külső indítóokok talán a következők voltak: édesatyám kistisztviselő (törvényszéki irodafőtiszt) volt Kaposváron, s az egyházban presbiter. Atyámtól mindig a legnagyobb egyháziasságot láttam, ő mindig a legnagyobb tisztelettel, hódolattal, és valóságosan a rajongás hangján beszélt a lelkészekről s egyházunkról. Úgy beszélt, s úgy nézett a papra, egyházra, mintegy az emberi tökéletesség maximumára. így gyermekkoromtól eszményem lett az egyház. Róla mindig csak jót hallottam a szülői házban. Diákkoromban jó szavaló gyereknek tartottak, a tollat is forgattam néha, verseket is írtam, amelyeket a helyi jóakaróim elég jóknak mondottak, így mint a nyilvánossághoz szokott fiatalembernek az ismerősök is a papi pályát ajánlották. Hozzájárult ehhez az, hogy nagyon szerettem templomba járni. Hogy miért? Magam sem tudom. Azért, mert szerettem az Istenről hallani. 1932 júniusában jó eredménnyel érettségizve ősszel beiratkoztam a teológiára Pápán. Itt vegyes benyomásokat kaptam. A kritikai teológia nem tetszett. 1937 februárjában segédlelkészi oklevelet nyertem. S ekkor jött életemnek egyik addigi legnagyobb csalódása.

Azt kellett tapasztalnom sok-sok fiatal társammal együtt, hogy az az egyház, melyet oly eszményinek gondoltam, nem helyezi el a fiatal segédlelkészeket. Lelkésztestvériségről hallottunk, s ugyanakkor sok-sok segédlelkész - lelkészi oklevéllel is - állás és kenyér nélkül volt sokáig. Ez megkeserítette a szívünket. Ez az áldatlan állapot - Isten kegyelméből - megszűnt néhány év múlva. Többévi segédlelkészkedésem után, melyet életrajzom végén állítok sorrendbe, nemeskisfaludi lelkipásztorrá választattam, s állásomba beiktattattam 1941. évi szeptember 28-án. 1941. évi október 26-án feleségül vettem Márkus Piroskát, néhai Márkus Imre és Kis Molnár Lídia erdőcsokonyai lakosok hajadon leányát, ki született 1921. október 9.

Nemeskisfaludi szolgálatom óriási erőfeszítést kíván. Nem is annyira a külső, kívülről is felmérhető és meglátható munka a nehéz, inkább a belső lelki küzdelem. Az egyház hitélete romokban hever. Az egyházi és lelkészi tekintély jóformán semmi. Elődöm** italossága miatt fegyelmileg lett elmozdítva. 15 évig volt előttem, s a lelkészi tekintélynek vége. A hihetetlenség határáig leromlott templomot és paplakot alapos külső-belső javításnak vettettem alá. Ma ezek az épületek ragyogó tisztán állnak, s ez a szégyen elmúlt. Fájdalom, az építőmunka nem mindenkinek tetszik, mert a község népe nagyon elhanyagolja magát, nem ad semmit a lakására, önlakására sem áldoz, s így a parochiális épületekre sem szívesen. Minthogy csak két éve vagyok a gyülekezetben, különös megfigyeléseim, látásaim nincsenek. A belső építőmunka óriási. A népet az Isten házához szoktatni egy egész életet betöltő feladat, amit csak példás élettel és valódi igehirdetéssel lehet végrehajtani. Erre esküdtem fel, s ezt igyekszem megvalósítani, míg lelkipásztor vagyok. Ez a küzdelem lenne a lelkipásztori életrajzom, de ebben még oly fiatal vagyok, mindössze két éve, hogy semmi jelentősebb eredményről - sajnos - nem tudok beszámolni. Lelkészi szolgálatom időbeli sorrendje: