A képviselőház elhíresztelt első inditványi ülése május 8-kára volt kitűzve.
Baljóslatú nap! Széchenyi halálanapjának 13-dik havifordulója.
Nekünk azonban annyi gyásznapunk van, hogy a végzetes napokban nem lehet válogatnunk. Az ülés, melynek fénypontját Deák Ferencz korszakot alkotó nyilatkozványa képezendé, tíz órára volt kitűzve, s daczára annak, hogy a Múzeum udvarára sem lehetett jegy nélkül bejutni, a karzatok már kilencz órakor tultömve voltak a pesti közönség színével s a vidékről e napra fölsereglett ünnepélyes alakokkal. A hírlapírók karzatai is telve, s a tanácskozási terem szárnyai a felső tábla tagjai által elfoglalva.
Azt is mindenki tudta már, hogy a remekbeszédre, mit Deák Ferencz tart, Teleki László fog viszonzást mondani, s a viszonzásból tudandja meg az egész világ, hogy a magyar nemzetben a hazaszeretet, az alkotmány tisztelete és a bátor jogvédelem kérdésében csak egy vélemény van.
Sarkpontja leendett e nap a történetnek!
Kilencz óra után a már gyülekező képviselők négyszem közt sugdosva, egy titkot kezdtek egymásnak elmondani; de a mi annyira borzasztó, annyira hihetetlen, annyira leverő volt, hogy mindegyik azt felelte rá : "ah nem igaz ez, ne is hireszteljük." A rémhir azonban csak egyre terjedt, mindig csüggedtebb arczok jöttek be az ajtón, az ujon érkezőket suttogó csoportok fogták körül; elszörnyedés az arczokon, sietséges járáskelés ide lenn; fenn a női karzatokon, hol a rémület okát nem tudhaták, zilált aggodalom, nyugtalan kérdezősködések, a mikre utóbb egy halk felelet hangzott: „Teleki László agyonlőve!"
Utána azonban rögtön: „e hír nem bizonyos! nem lehet elhinni".
Néhány percz múlva érkezett az elnök.
A ki arczára tekintett, az már bizonyos lehetett a baleset felől. Soha ily sápadtnak nem látta senki ez arczot. Vele jött Nyáry, s szemei tele könynyel. Sok nagy veszély órájában láttam azt a vas embert, de azt a könyet nem láttam még szemében soha
Olyan néma csend lett, mint egy igazi sírboltban.
E csend alatt az elnököt nézte mindenki, a mint lecsüggesztett fővel járt sokáig fel s alá emelvénye egy ölnyi terén, mintha a mindig kész szónok eszméit nem tudná rendbeszedni most. Végre megszólalt: szerencsétlennek mondá magát, hogy ismét gyász hirt kell jelentenie: az a kit szerettünk, a kit tisztelénk, a kire vártunk — Teleki László meghalálozott. — Az elszörnyedés rémhangja zúgott fel a teremben. A karzatok csak sokára csendesültek el.
A hon első bölcse, Deák Ferencz, elfogult kebellel mondá ki, hogy ily gyász órában a bölcseségnek nincsen hangja. Az ülés szomorúan feloszlott. És a képviselők, a nagy komoly férfiak, a mint helyeikről fölállva, egymás égő szemeibe tekintenek, nem állhaták tovább az erőszakot, hanem zokogásra fakadva, borultak egymás nyakába, és sírtak, mint apát vesztett gyermek, — és azt szivszakadás volt látni.
A ki érti e szavak súlyát: Teleki László meghalt; az ne szégyenlje könyei hullását, mert bizony nem egy ember, hanem egy ország fájdalmát siratja abban.
Ez még a mi gyászhirekhez szoktatott sziveinknek is nehéz.
Nem ma, csak hetek, csak hónapok múlva fogunk arról beszélhetni, milyen gyászóra volt ez május 8-ának reggelén 9-től 10-ig. A ki megérte, soha el nem felejti ezt.
Sokat lehet erről gondolni, beszélni keveset.
Mutatja a közgyászt a lengő fekete lobogókon kivül, mikkel minden utcza telve, a nép arcza, melyről minden mosoly letörülve látszik; úgy, hogy mikor egy vidám arczczal találkozunk az utczán, megbotránkozunk benne, s azt mondjuk: jövevény ez, a ki még nem tudja, mi történt?
Sehol mulatság, zeneszó, játék; a színházak zárva, világitatlan, a kávéházakban a tekeasztalok letakarva; az utczák tömve csendes és szomorú néppel.
Délután magán-tanácskozmány volt, ott megtudók, hogy az üdvezült már rég készült e szomorú útra; tegnap sorba járta ismerőseit, s többektől elbúcsúzott; némelyiknek csak azt mondá: útra megy, másnak azt, hogy „örökre." Egy képviselőtársa leányához így szólt: „Nézze meg jól, milyen volt Teleki László, mert nem látja többet." — Azt mondják, hogy nagyon sokat szenvedett. Legnagyobb terhe volt életének egy „adott szó", mely ellen szive küzdött, de melyet becsülete megőrizni parancsolt. — Asztalán volt még beszédének vázlata, melyet az nap kellett tartania a képviselőházban.
Íróasztala és ágya között találták a földön hanyatt fekve, jobb kezének hüvelykujja derékszijjába akasztva, balkeze átlőtt szivére nyomva, a kilőtt pisztoly lábainál, a másik pisztoly asztalán töltetlenül a félig tölt theacsésze mellett. Az egész háznál senki sem hallotta a lövés hangját. Igen kevés vére folyt el.
Azt mondják, hogy balkézzel lőtte meg magát.
Miért épen ma? miért a legnehezebb napok kezdetén?
Ki hatolhat a holt szivek titkaiba?
A tanácskozmány elhatározá, hogy azt a helyet, a képviselők padján, a melyen Teleki László ült, az országgyűlés tartása alatt üresen fogja hagyni.
De mi annál inkább fogjuk őt ott ülve látni, s honszeretettől ragyogó orczáját az üres széken is fölfogjuk keresni s neház pillanatokban dicső szellemének, a ki ott köztünk ül, tanácsát kikérjük!
Áldásunk te rajtad! — áldásod mi rajtunk!

Jókai Mór.